Német
után összeszedtem a cuccomat és a könyvtár folyosóra igyekeztem. Minden hétfőn
ott szoktam lenni Sophia-val. Egy órát mindig tudok pihenni, aztán megyek
zeneirodalomra. Az majdnem olyan, mint az irodalom óra csak a zenével foglalkozunk.
Tavaly, választani kellett, hogy tovább folytatom a szolfézst vagy zeneirodalomból
fogok vizsgázni két év múlva. Kábé 20 másodperc alatt eldöntöttem, hogy a zeneirodalmat
választom. Úgy is szeretem a zenét, csak könnyebb lehet. Aha. Hát majdnem.
Mindig a szebbik és könnyebbik felét látom meg először a dolgoknak. Ugyanis szó
sincs a mai zenéről. Éves téma: A zene kialakulása… Mondjuk félévkor ötös
voltam belőle, szóval annyira nem nehéz. Na, mindegy.
A
lényeg, hogy nekem egy, Sophinak meg két és fél órája van. Ugyan is miután én
végzek a másfél órás zenetörténeti órával du. fél hatkor, neki utána jön a másfél
óra, csak szolfézs.
A
könyvtár folyosón leültem az egyik padhoz. Velem szemben van még egy. Mellettem
ablak, a párkányon meg virágok. Nagyon idilli kis környezet.
Elővettem
a telefonomat és megpróbáltam csatlakozni a suli wifijére. Egy időben mindig
elfogadta a jelszót és felengedett, de mostanában hiába tudom, a jelszót nem
enged fellépni. Micsoda gondok…
- Szia!
– köszönt Máté.
-
Hali! Milyen volt az angol? – küszködtem a telómmal.
-
Király. Mit csinálsz? – sétált mellém?
-
Megpróbálok csatlakozni a wifire. Neked van? – néztem fel a telefonból.
-
Még szép – vigyorgott és ő is nyomkodta a telefonját.
-
Engem letiltott. Mi az, hogy letiltott? Hisz tudom a kódot! Nem tilthat le! –
tisztára, mint egy netfüggő. Máté csak
nevetett és rázta a fejét.
-
Te mit szólsz a cserediákhoz? – kérdezte, miközben biztos netezett.
-
Nem cserediák. Tőlünk senki nem fog kimenni az ő sulijukba – elhallgattam – nem
is jár suliba – ráncoltam a homlokomat.
-
Ja. Biztos jó lehet – ábrándozott.
-
Hát… Ha tényleg olyanok a sulik, mint a filmekben, akkor jó, hogy otthon tanul.
Még rossz véleménye lenne az iskolákról…
-
Az tényleg szörnyű lenne – és lehetett érezni a gúnyt a hangjában.
-
Sziasztok! – jött Sophia.
-
Szia – köszöntünk egyszerre Mátéval.
-
Milyen volt az angol?
-
A színdarabot próbáltuk – közben leült elém a szabad székre.
-
És jól ment?
-
Egyre jobban. A fiúk nem nagyon tudják a szöveget.
- Anna
néni nem akadt ki?
-
Áá, nem. Mondta, hogy tanulják meg és ennyi.
Szóval.
Van egy németes csoport. Ott vagyok én és Peti, plusz még négy bés. Az angol
már kicsit bonyolultabb. Abból van két csoport. Egy haladó és a haladóktól
kicsit elmaradottabbak. A haladók valamilyen előadásra készülnek, amit majd
év végén fognak előadni a másik angol csoport előtt és még jó pár diák előtt.
Pontos infókat még nem lehet tudni.
- És
neked milyen volt a német?
-
Áron felelt négyesre. Ellenőriztük a házit, haladtunk az anyaggal, majd feladta
a házit és már végeztünk is.
-
Az jó – közben előszedte a matek cuccát és a leckefüzetét.
-
Na, jó. Én léptem. Holnap találkozunk. Hali – kaptam fel hirtelen a táskáját
Máté.
-
Szia! – köszöntünk el.
-
Milyen a házi? – hajoltam át az asztalon, hogy lelkileg már fel tudjak készülni
a matekra.
-
Nem vészes – amúgy ilyenkor nekem is házit kellene csinálni, csak mindig azzal
nyugtatom magamat, hogy ma úgy is hét órám volt és még lesz másfél, szóval egy
kis pihenés belefér.
Ez
mind szép és jó, csak ilyenkor Sophia soha nem tud tanulni, mert folyton
kérdezek valamit.
-
Te mit szólsz az új lányhoz?
-
Elizához?
-
Ühüm.
-
Ahogy leírta Ági néni, nekem szimpatikus. Neked?
-
Nekem is – picit elhallgattam – szerinted ki mellé fog ülni? – vigyorogtam.
-
Nem is tudom. Talán Réka vagy Kinga. Holnapután úgy is eldől.
-
Igen, el – mosolyogtam.
-
Most mi az? – nézett fel.
-
Semmi – mosolyogtam
-
Aha – persze ezt úgy mondta, hogy lehetett érezni a hangjából, hogy nem hiszi
el –Képzeld beszéltem Dáviddal – na persze erre rögtön felkapta a fejét.
-
Mit?
-
Kérdezte, hogy: Ma hét órád van?
-
Mire te?
- Igen, de miért? Csak érdekelt.
-
Húúú.
-
Ja. Szerintem is. Most félek. Lehet, hogy letámad. Vagy azt akarja, hogy
megbolonduljak? Mindig majd nézem, hogy nem ő jön. Össze-vissza kapkodom majd a
fejemet. – estem kétségbe.
-
Mond csak Panni, hogy jutottál el a hét
órád van ma? kérdéstől a megbolondulásig? –tette fel a számomra nehéz
kérdést.
-
Túl sok krimit nézek?
-
Minden bizonnyal.
Egy
ideig csöndben ültünk. Sophia házit csinált én meg újra megpróbáltam
csatlakozni. Letiltva. Fantasztikus.
- Baj
van? – nézett fel egy pillalantra.
- Tudom
a jelszót. Eddig fel is engedett, de most nem. Ezt nem értem. Hisz tudom a
jelszót!! – nem vagyok net függő.
-
Talán kitaláltak valamilyen programot, amivel kiszúrják az idegen telefonokat,
hogy minél kevesebben tudják használni.
-
Nem is használták sokan… Csak, akik tudták… Jó lehet, hogy sokan voltak. Akkor
is mi az, hogy letiltva? Legalább valami más szövege lenne. Mondjuk eltárolva.
Az hihetőbb és értelmesebb lenne.
Csöngettek.
Fél négy. Tizenöt perc és kezdődik a nap utolsó tanítási órája.
-
Kész is – csukta be a könyvet.
-
Ennyi idő alatt? – csodálkoztam.
-
Igen. Mondtam, hogy nem vészes – mosolygott.
-
Remek. Te végeztél húsz perc alatt, akkor nekem csak negyven lesz – örültem. De
tényleg.
-
Jaj, Panni. Neked se lesz sok. Viszont a bioszt nézd át.
-
Miért? Nem is haladtunk sokat.
-
Igen, de rég írtunk dogát. Mondjuk, nem hinném, hogy bejelentés nélkül íratna,
de akkor is. Mikor azt mondja az óra elején, hogy fussuk át a tegnapi anyagot,
az azt jelenti, hogy szóról szóra mindent visszakérdez.
-
Tudom. Én is ott szoktam lenni.
- Szóval
nézd át.
-
Rendben. Most viszont lassan indulok – tápászkodtam föl.
-
Oké – pipálta ki közben a matek házit a leckefüzetében.
-
Szia! – intettem kifele menet.
-
Szia! – hangjából ítélve már a következő leckével volt elfoglalva.
A
folyosón már elkezdtem elő szedni a fülhallgatót és a telefonomat. Természetesen,
mint mindig most is pecekig tartott mire kigubancoltam. Az aulában volt pár
szülő, aki várta a gyerekét. A portás a helyén ült és valamit nagyon nézett a
laptopján.
Miközben
az utolsó lépéseket tettem a lépcsőn köszöntem még Annának. Együtt járunk
németre, ő az egyik bés. A kapun kilépve
enyhe szellő csapott meg. Már majdnem elindítottam a zenét, amikor valaki
mellém lépett.
-
Sokáig tart neked a hetedik órád.
-
Ki mondta, hogy rögtön utána indulok?
-
Nem mondtad, hogy utána még van valamid.
-
Kérdezted? - még mielőtt válaszolhatott
volna, én meg tettem – Nem. És bocsi, de sietek – majd betettem a fülesemet a
fülembe és elindítottam a zenét.
Győztes
mosollyal indultam, az utolsó másfél órámra.
